Debreceni srácok a hoki „őshazájában”

Június 13-án hozták nyilvánosságra az MJSZ utánpótlás ösztöndíj-felhívását, amelyet 15-23 év közötti tehetséges fiatal jégkorongozóknak írtak ki...

Június 13-án hozták nyilvánosságra az MJSZ utánpótlás ösztöndíj-felhívását, amelyet 15-23 év közötti tehetséges fiatal jégkorongozóknak írtak ki, a „magyar bajnokságnál magasabban rangsorolt utánpótlás vagy felnőtt ligában történő szakmai fejlődés támogatására”, játékosonként legfeljebb évi bruttó másfél millió forintos összeghatárig.

Feltétlenül figyelemre méltó kezdeményezés ez, hiszen a hazainál magasabb szinten pallérozódó fiatal játékosok képezhetik majd egy stabilan elit-csoportos felnőtt válogatott magját és minőségi utánpótlását. Maga a modell nem újdonság, az elmúlt években számos magyar játékos keresett keményebb megmérettetést, jobb iskolát a top-ligákban, főleg magánerős finanszírozásra alapozva. A szervezett, szövetségi támogatás révén viszont azok is élni tudnak a lehetőséggel, akik saját erőből nem képesek áthidalni a forráshiányt.

Egy külföldi karrier kiépítése során viszont nem csupán anyagi problémákkal kell szembenézni. Ezen próbálunk segíteni, amikor megszólaltatunk két fiatalembert az „úttörők” közül, akik egy szezont már végigküzdöttek Kanadában. Kérdéseinkre két Debrecenből indult tehetség, MIHALIK ANDRIS, U 16-os magyar válogatott, öccse GERGŐ és a fő szervező, id. MIHALIK ANDRÁS válaszoltak.

- Gondolom, nem egy-két nap alatt határoztátok el, hogy Andris és Gergő szerencsét próbálnak Kanadában. Mi a története ennek a döntésnek?

M.A.: Az elmúlt 3-4 évben lehetőségünk volt megismerni a szlovák, cseh, majd az amerikai és kanadai jégkorong utánpótlás világát, ami nagyon megtetszett a fiúknak és egyre több ismeretséget és meghívást hozott a számukra. Andrisnak már 2016-ban lett volna lehetősége a tengerentúlon játszani, de mindenképpen azt akartuk, hogy együtt maradjon a család, így kellett még egy év az előkészületekre és az új életünk kialakítására. 

- Miért éppen Kanadára esett a választás, tekintve, hogy Európában is van jó néhány „top-bajnokság”, elegendő, ha csak a svédeket és a finneket említem?

M.A.: Döntésünkben három alapvető szempont játszott szerepet: angol anyanyelvű környezet, erős, angol nyelvű iskola és magas szintű jégkorong. Ezek alapján Kanada és az Egyesült Államok jöhetett szóba, végül az iskola és a hoki is Torontóban volt a legígéretesebb a fiúknak. Kanada legjobbnak választott magániskolájába járhatnak és az egyik legerősebb AAA-szintű bajnokságban hokizhatnak, ahová nem csak a világ minden részéről, de az országon belülről is sok játékos vágyakozik.

- Nyilvánvaló, hogy a családnak új életet kellett kezdeni a tengerentúl. Mi a szokás odaát; mennyit és mennyiben segít a fogadó egyesület és mi az, amit a játékosnak, illetve a szüleinek kell megoldani?

M.A.: Az Észak-Amerikai jégkorong-utánpótlás teljesen más rendszerben működik, mint a magyar vagy akár az európai hoki. Rengeteg gyerek hokizik (csak Torontóban naponta több száz /!/ meccset játszanak), mindenki megtalálja a maga szintjét: az ún. House League-tól egészen a AAA-bajnokságokig szinte azonos körülmények közt, hasonló komolysággal edzenek és játszanak a fiatalok. Számunkra érdekes lehet, hogy az egyesületek egy része magánkézben van, gyakran valamelyik junior csapat bázisaként működnek. A srácaim a Greater Toronto Hockey League-ben játszanak, ahol a 15 játékosból és 2 kapusból álló csapatok évente megújulnak, ezzel biztosítva a folyamatos versenyhelyzetet. Így a gyerekek pályafutásuk során több edzővel és nagyon sok gyerekkel játszhatnak együtt, újra meg újra ki kell vívniuk a helyüket a csapatban. A csapattagoknak tagdíjat kell fizetniük és a szerelést is maguk állják. Ami nekünk nehézséget jelent a debreceni életünkhöz képest az az, hogy a hokiscuccot nem lehet a pályán hagyni, mindenki hozza-viszi az edzésekre is. A meccsekre sincs busz, mindenkinek külön kell a helyszínre eljutnia, bár a bajnoki mérkőzésekre nem nagyon kell 30 km-től messzebbre utazni.

- Mennyire volt nehéz a beilleszkedés a sportban, illetve a civil életben?

M.A.: Minden tekintetben könnyű volt a beilleszkedés, Kanadában nem újdonság a máshonnan jött gyerek. Kidolgozott rendszerek vannak az élet minden területén az integrálódásra, kedvesen, türelemmel fogadtak minket is. A pályán egyébként is a hoki a közös nyelv, de mivel Debrecenből nagyon jó alapokat hoztak a fiúk, egyből a részévé váltak a csapatnak. Persze a gyorsabb iramhoz, folyamatos fizikai hokihoz hozzá kellett szokni, de úgy tűnt, ebben a korban a magyar játékosok még nincsenek lemaradva kanadai, amerikai kortársaiktól. Az iskolában is nagyon jó közösségbe csöppentek, a gyerekek nagy része versenyszerűen sportol, van néhány külföldi is, főleg Oroszországból és az USA-ból.

- Mennyiben más a kanadai iskolarendszer mint az itthoni? Hogy megy a tanulás?

Andris: Mivel én Kanadában a középiskolát kezdtem el, ezért teljesen más minden, mint otthon. Egyszerre két tantárgyat tanulunk 8-10 hétig, aztán ebből kell levizsgázni, utàna kezdődhet újabb kettő. Vannak dolgozatok, sok beadandó anyag, prezentáció és csoport munka. Nagyon sok osztályzatból és a záróvizsgából jön össze a tantárgy végleges jegye, amit százalékban adnak meg. Szerencsére eddig sikerült mindenből 95% körüli eredménnyel zárnom. Az osztàlyban egyébként csak tízen vagyunk, ezért sokkal intenzívebben kell részt venni az óràkon, mint otthon, a szülők pedig folyamatosan értesítve vannak a teljesítményeinkről.

Gergő: Mi is tízen vagyunk egy osztàlyban, az osztàlytàrsaimat és a tanáraimat is nagyon szeretem. Az osztàlyfőnököm nagyon sokat segített a nyelvtanulásban órákon kívül is. Az iskolában átvett anyagokat otthon már nem kellett fordítani, csak megtanulni. Kedvencem a matematika és a science (biológia, kémia, fizika együtt).

- Mikor tartják az edzéseket? Általában hány mérkőzést játszotok hetente?

Andris: Heti 2 alkalommal van 1.5-2 órás jeges edzés, szezonban még egy száraz, a vezetőedző mellett 2-3 fős stáb segíti a csapat munkáját. Ezen kívül mindenki jár külön egyéni edzésekre hetente 1-2 alkalommal, valamint nekünk az iskolában is van heti 4 reggeli edzés. Átlagban 2 meccs van hetente (a hét bármely napján lehet, gyakran este 8 vagy 9 órától) és évi 4-5 tornára megy a csapat, néha az Egyesült Államokba.

Gergő: A felkészülési meccsekkel együtt 70-75 mérkőzést játszottunk ebben a szezonban. A bajnokság márciusban véget ért, azóta csak edzünk és néhány helyi tornára megyünk a több ligacsapatból összerakott tavaszi csapatainkkal.

- Milyen fizikai, technikai és mentális követelmények állnak a fejlesztési munka előterében, elsősorban mire koncentrálnak odakinn?

Andris: Alapvetően más a kanadai hoki, mint amit mi megszoktunk. Kisebb a pálya, nagyobb az iram, kevesebb hely és még kevesebb idő van a legjobb megoldásra az adott szituációban. Nem csak a csapatért játszol, hanem a helyedért is, ezért a legjobbat kell adnod minden pillanatban. A csapatnál a győzelem a legfontosabb, az edzéseken sok a taktika, főleg játékszituáció, emberelőny, -hátrány gyakorlása történik. Nagyon kiegyenlített a mezőny, szinte minden játékos ugyanolyan képzett, gyakran a mentális különbségek döntik el, hogy ki nyer és ki veszít egy adott mérkőzésen.

Gergő: Egyéni képzés itt nem nagyon van, azt mindenkinek külön edzéseken, más, erre specializálódott edzőkkel kell elvégeznie. Torontóban lehetőség van az év bármely időszakában tematikus edzésekre is járni: csak lövő-edzésre, korcsolyatechnika órára vagy csak a testjátékot gyakorolni.

- Mennyire kötött a kanadai játékrendszer? Tapasztalataitok szerint mekkora teret hagynak az egyéni kreativitásnak?

Andris: Elég kötött posztok vannak, szigorú rendszerben játszunk, alapvetően mindenki a saját feladatáért felel. Minden csapat, minden korosztály hasonló szisztémában játszik, nem probléma a máshonnan jött új játékosok beépítése a csapatokba. Ugyanakkor teret engednek az egyéni kreativitásnak is, a legtöbb edző értékeli, ha a játékosa bátran bevállal merész dolgokat kiélezett szituációkban. Alapvetően visszaköszön mindaz, amit az otthoni, válogatottbeli összetartásokon tanultunk. 

Gergő: A legfontosabb az edző utasításainak a követése. Lehet akármilyen jó egy játékos, ha nem azt csinálja, amit az edzője elvár tőle, akkor nagyon hamar a cserepadon találja magát. Sajnos a legjobb barátomnak is emiatt kellett elhagyni év végén a csapatunkat. Más részről viszont az edzők az év során többször kérték írásban a játékosok véleményét a csapatról, az edzőkről és az edzésekről.

- Egyéni-, illetve csapatszinten milyen eredményekkel zártátok az elmúlt szezont?

Andris: A North York Rangers csapatával a 4. helyen végeztünk a bajnokságban, ez a legjobb eredmény, amit a klub ezzel a korosztállyal eddig elért. Nagyszerű csapatban játszhattam, végig nagy küzdelemben voltunk a dobogóért. Több tornán is részt vettünk, kettőt meg is nyertünk Torontóban és az USA-ban is, valamint voltam egy 3 napos összetartáson, amit a Kanadai Jégkorongszövetség szervezett 2003-as játékosoknak. Egyénileg a legjobban annak örültem, hogy minden előttünk végzett csapat ellen sikerült betalálnom, a nagy rangadókon ment a legjobban a játék. Nagy élmény volt az is, hogy én is részese lehettem a Rigában ezüstérmet szerzett U15 válogatottnak.

Gergő: Én is a NYR csapatában játszottam, mi a 10. helyen végeztünk. Gyengén kezdtük a szezont, de novemberre „összeállt” a csapat és utána a legjobbakkal is ki-ki meccseket játszottunk. A legtöbb gólt és a legtöbb pontot is én szereztem, így több helyről is kaptam megkeresést, de nagyon megszerettem a jelenlegi csapatomat és az edzőimet is, így jövőre is itt fogok játszani.

- Hogy érzitek magatokat jégen és azon kívül?

Gergő: Nagyon jó volt a csapatom, beleértve az edzőket és a csapattársakat is, mindig jó hangulat volt az öltözőben is, sok baràtom lett. Voltak közös összejövetelek a meccseken kívül is. A csapat nagy része jövőre is együtt marad és jött a csapathoz egy magyar származású másodedző és egy hátvéd is, akik már itt születtek Kanadában, de sajnos nem beszélnek magyarul.

Andris: A kevés szabadidőnkben próbáltunk igazi kanadai programokat szervezni. Mivel itt nagyon sok tó van és télen hosszú ideig be vannak fagyva, sokat lékhorgásztunk, korcsolyáztunk, voltunk többször síelni is, tavasszal pedig kajakozunk, pecázunk és most már fürödni is lehet a természetes vizekben.

- Milyen célokat tűztetek ki a következő jeges szezonra?

Andris: Jövőre klubot váltok, annak az edzônek a csapatába megyek, akihez az utóbbi hónapokban egyéni edzésekre jártam, mert ő a jól tanuló játékosainak az amerikai egyetemi bajnokság, az NCAA felé vezető utat ajánlja. A csapattal a cél a rájátszásba kerülés, egyénileg pedig szeretnék a csapatomban az elsô sor meghatározó játékosa lenni. A legfontosabb célom azonban nem változott: szeretnék jövőre is lehetőséget kapni a magyar válogatottban.

Gergő: A következő évben jelentős változás lesz a korosztályunkban, mivel itt U 14-től engedélyezett a testjáték. Erre készülünk most mind a csapattal, mind az egyéni edzéseken. A cél nekünk is a rájátszás elérése, egyénileg pedig szeretném, ha a következő szezonban is pont/meccs átlagot tudnék hozni, valamint nagyon örülnék, ha én is hazatérhetnék játszani a válogatottban.

A Toronto-ban légióskodó magyarjaink őszinte és lényegre törő válaszaiból kristálytiszta kép rajzolódik ki a kanadai hoki világáról. Annyi feltétlenül kijelenthető, hogy „teljesen más”, mint az általunk ismert világ, annyira, hogy a „lemásolását” fölösleges lenne megpróbálni. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy nem lehet és nem kell tanulni belőle. Mi több, kötelező feladat átvenni a mintából mindazt, ami megtanulható és alkalmazása előre visz bennünket. Feltett szándékunk, hogy a lehetséges tanulságokról a közeljövőben – elsősorban sportszakmai téren – kikérjük a témában leginkább illetékes debreceni edzők véleményét is. Reméljük, hogy ily’ módon néhány adalékkal hozzájárulhatunk a debreceni utánpótlás munka fejlesztéséhez is!

Ne maradj le semmiről!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

  • PWC
  • B.R.A. Company
  • CJHL
  • Marczi Skate
  • Debreceni Sportcentrum
  • ZolComp Network Kft.
  • Debreceni Jégcsarnok