Mihalikék világa

Egyre feljebb a ranglétrán – magyar válogatott lett a fiatal debreceni jégkorongozó. A debreceni jégkorongozás jelenlegi legfényesebb csillagai kétséget kizáróan Mihalik András és Mihalik Gergő nevét viselik, a testvérpár ugyanis egy kalandos külföldi kitérőt követően a DHK, majd a DEAC lépcsőfokait végig járva egyre nagyobb szerepet vállalnak az Erste Liga-csapatban is. Ráadásul a korosztályos válogatottakat is lassan kinövik, így adott volt a lehetőség: a jelenleg 21 éves András a felnőttek közé is meghívót kapott.

Nem érdemtelenül, hiszen fiatal kora ellenére maximális profizmus jellemzi, és olyan elánnal, lelkesedéssel megy bele párharcokba, hogy azt még rutinosabb játékosok is megirigylik. A 18 éves öccsének, Gergőnek hasonló kilátásai vannak. Ha lehet azt mondani, kicsivel ugyan könnyebb dolga van, hiszen testvére remek példával jár előtte, de a munkát mindkettejüknek keményen bele kell tenni, ha el akarják érni a kitűzött céljukat. De honnan indultak, hova érkeztek és milyen cél lebeg a szemük előtt? Leültünk beszélgetni egy kicsit, és meglepett az a profizmus, ami árad belőlük. A kérdésekre adott válaszaikból megtudhatjuk a titkukat.

Szokásos kérdéssel kezdünk, hogyan kerültetek kapcsolatba a jégkoronggal?

Mihalik András: 6-7 éves korom környékén kezdtem el a jégkorongot az egyik óvodás csoporttársam, barátom javaslatára, együtt jártunk egyébként focizni is, és mivel szüleink támogatták a többféle sportok kipróbálását, korcsolyázni is elvittek minket 2009-ben. Ebben a korban már későn kezdőnek számítottam, abból a 2003-as generációból, mely később U14-U15-ös éveinkben a korosztályos válogatottak húszas keretéből 6-7 főt szolgáltatott, valamennyien már évek óta jégkorongoztak, így az első éveimet lemaradásom pótlására kellett fordítani. Szerencsére mindez hamar sikerült, összeértünk, nagyon jó viszonyba kerültünk egymással és — habár közülük már senki nem hokizik profi szinten — mind a mai napig nagyon közeli barátok vagyunk. A hokihoz kötődő sikereken, emlékeken, utazásokon, gólokon kívül életem ezen részét is a jégkorongnak köszönhetem, nem hiába mondják, hogy nagyon is érdemes gyerekkorban sportolni.

Mi volt a motiváció a hoki mellett?

M.A.: Jónéhány évig párhuzamosan jégkorongoztam és fociztam, mindig változott a véleményem arról, hogy éppen melyiket szeretem jobban, ebben különbözünk Gerivel, aki javarészt mindig a hoki mellett szeretett maradni. Tizenkét-tizenhárom éves korom körül kezdett el mindkét sportágban komolyodni a versenyeztetés, az edzések mennyisége, és összességében a sportág művelésére szánt idő mennyisége, elérkezett a korosztályos válogatottakban való szereplés lehetősége, így előbb-utóbb dönteni kellett — mondani sem kell, egyáltalán nem bántam meg, hogy a jégpályán maradtam. A legnagyobb motiváció talán mindig is az edzők személye volt, György Józsi, György Pisti és Máthé Csaba kezei alatt nevelkedtünk, valamint még Cike bácsit (Fekete Albert) is ide sorolnám, akivel először vettünk részt jeges korcsolya-oktatáson. Máig él bennem az emlék, amikor egy floorball ütővel szerettem volna jégre menni, és Cike bá’ nem tetszését fejezte ki a maga jellegzetes módján és hanglejtésével. Rengeteg fantasztikus emlék fűződik ezekhez az évekhez, mitöbb, inspiráció szempontjából az is sokat jelentett, hogy edzőinknek szurkolhattunk az OB II-es bajnoki meccseken, testközelből láthattuk őket a nagy felszerelésükben, gyerekszemmel ez hatalmas élmény. Megmondom őszintén, hogy kevesebb tavalyi szezonban lőtt gólomat tudok felidézni, mint amennyire most emlékszem Józsi bá’, Pisti bá’ és az öreg Razov összjátékából. Nagyon szép évek voltak ezek.

Mondhatni, 2019 óta egy időben, egy helyen voltatok mindig (Kanada, Finnország, majd a hazai csapatok). Ez csak a véletlen műve vagy elképzelhetetlen, hogy a világ két felén legyetek?

M.A.:  Amikor eldöntöttük, hogy külföldön szeretnénk szerencsét próbálni, a sok-sok egyéb tényező mellett a család egyben tartása volt a legfontosabb szempont. 13-14 éves fejjel mi még nem gondoltunk bele abba, hogy a külföldi életből sokkal többet ki lehet hozni, mintha egyedül mentünk volna világot látni bármelyik országba — szerencsére szüleink ezt tudták, így a jégkorong területén kívül is rengeteget tudtunk fejlődni: megtanultunk angolul, négy évet eltöltöttünk az itthonitől teljesen eltérő iskolarendszerben, világot láttunk, tapasztalatokat szereztünk. Nagyon sok olyan hokist ismerek, akik szintén megpróbálták a légióskodást, de az ő esetükben mindig volt valami, ami hátráltatta őket: sokszor az iskola került teljesen háttérbe, és voltak esetek, akik pedig nem tudtak megbirkózni a külföldi élet nehézségeivel — szerencsére a mi négy évünk minden tekintetben tökéletes volt, a család egybenlétének köszönhetően. Ez szüleink részéről is hatalmas áldozatot igényelt, melyet ezúton is köszönünk nekik, pályafutásom során mindenben támogattak és támogatnak a mai napig.

Az, hogy az utánpótlás hoki után egy felnőtt profi csapatban is csapattársak lehetünk, már csak hab a tortán, sőt, még ennél is van feljebb, hiszen másfél évvel ezelőtt U20-as világbajnokságon is együtt játszhattunk, Geri ráadásul 17 évesként verekedte be magát a keretbe, az a hét is óriási élmény volt. Szüleink, nagyszüleink kifejezetten imádják azokat a gólokat, amiket ketten hozunk össze, olyankor a legnagyobb az öröm a családban — szerencsére már ebben az Erste Liga szezonban is összejött egy-kettő. Mindketten Debrecenben lettünk profi játékosok, így amíg csak lehet, ezt a mostani állapotot fent is szeretnénk tartani, természetesen sosem lehet tudni, kinek adódik előbb-utóbb egy olyan lehetőség, melyet nem lehet elutasítani a “családi hoki” miatt.

Mihalik Gergő:  Nekem személy szerint eléggé könnyen ment a külföldi életbe való beilleszkedés még úgy is, hogy én szinte nulla angol tudással kerültem ki Kanadába. Nekünk annyiban szerencsénk volt, hogy mi családostól mentünk ki Kanadába, és ez eléggé megkönnyítette az ottani életünket, és csak a jégkorongra, valamint az iskolára kellett koncentrálnunk.

András, végig jártad a debreceni és a magyar hoki minden lehetséges lépcsőfokát. Milyen út van mögötted és mire lehet készülni a jövőben?

M.A.: Hatalmas élmények és hasznos tapasztalatok tartoznak ezekhez az évekhez. Össze sem tudom számolni, hány országban jártam a hoki miatt, utánpótlás korúként sok helyre vittek minket Debrecenből nemzetközi tornákra, valamint a válogatottakkal is körbeutaztuk fél Európát. Ezekben az években szerzett tapasztalatokat életem végéig hasznosítani tudom, az élet minden területére felkészít a sport. Talán az utóbbi két-három évben egy új időszakba léptem, a felnőtt hoki egy teljesen más világ, itt már minden egyes meccsen, edzésen a válogatottba való kerülésért, egy magasabban jegyzett klubba igazolásért, magasabb fizetésért és nagyobb elismerésért küzd az ember, elengedhetetlen az odafigyelés és a koncentráció. Úgy gondolom, az út, amin elindultam az első felnőtt szezonom óta jó irányba halad, szépen lassan kellett és kell építkezni, először a csapatba való bekerülésért, a több jégidőért, majd a profi szerződésért és a csapatban való biztos hely kivívásáért, mára pedig ott járok, hogy novemberben lehetőségem lesz bemutatkozni a felnőtt válogatottban is, az Erste Ligában pedig csapatszinten egy trófeaszerzés, legyen az magyar bajnokság, magyar kupa vagy Erste Liga, egyénileg pedig pont per meccs közeli teljesítmény elérése a célom. Nagyon jó dolog azt érezni, hogy a rengeteg befektetett munkának, a nyári edzőtáboroknak, a sok pluszban végezett feladatnak beérni kezd az eredménye, viszont mindig van feljebb, szeretnék világbajnokságon is
szerepelni egyszer, és ennek az alapjait ezekben a hónapokban, években kell lerakni. Nem szeretek jóslatokba bocsátkozni, csak célokat megfogalmazni lehet, amíg Debrecenben fejlődni tudok, segítenek edzőim és megkapom a lehetőséget, eszem ágában sincs távozni — egy szavam sem lehet, melyet ezúton is köszönök nekik és mindenki másnak is.

Gergő, előtted ugyanez az út áll, "könnyebb" dolgod lehet a testvéred munkáját figyelembe véve?

M.G.: Igen, mondhatjuk, hogy nekem ebből a szempontból kicsit könnyebb dolgom van, mivel mindig ott volt Andris, aki engem húzott. Gyerekkorunkban mindig ellene kellett játszanom, és versengenem, ami hozzászoktatott ahhoz, hogy szinte mindig nagyobbak ellen kell küzdenem. Ezen kívül még a nyári felkészüléseket is mindig együtt csináltuk, ami szerintem nekem hasznomra vált. Mindig azt csináltam, amit Andris, és a 2 évvel idősebbek, és hát nyilván most is segítség, hogy látom, a jövőben nekem is milyen utat kell ahhoz bejárnom, hogy esetleg én is azokat tudjam elérni mint ő, mint például most, hogy behívták a felnőtt válogatottba.

Hogyan lehet összeegyeztetni a klub, a válogatott, az iskola és a magánélet adta dolgokat?

M.A.: Mivel én személy szerint imádok jégkorongozni és a tanulmányaim iránt is átlag feletti érdeklődést mutatok, a dolgok összeegyeztetésével általában nem szokott probléma lenni: amikor sok az edzés és a meccs, egy kis tanulás, olvasás felüdülést jelent és ez fordítva is igaz, például egy vizsgaidőszakban pont az edzés jelenti a kikapcsolódást. Örökmozgó vagyok, nem szeretem az üres járatokat, megpróbálom mindig hasznos dologgal elütni az időt. Az adrenalint éppen az adja, hogy mindig történik valami, természetesen vannak nehezebb időszakok, például múlt év decemberében Norvégiában világbajnokság és előtte egy hét felkészülés, háromnaponta itthoni bajnoki meccsek, emellett 7-8 vizsga esett 20-25 napon belül, ilyenkor azért fejben ott kell lenni, hogy minden területen teljesíteni tudjak. Viszont ezektől nem kell megijedni, a fiatalabb játékosoknak is mindig azt tanácsolom, hogy a profi sport és a tanulás, egyetem nagyon szépen összeegyeztethető, aki más véleményen van, valószínűleg rosszul menedzselte dolgait.

M.G.: Én úgy gondolom, hogy a jégkorongot és az iskolát az évek alatt megtanulja az ember, hogy hogyan lehet összeegyeztetni úgy, hogy mindkettő működjön párhuzamosan. Nekünk mindig is fontos volt, hogy mind az iskolában, mind a jégkorongban jól teljesítsünk, és ez egy idő után szinte már teljesen magától értetődő volt. Nem sokat volt nehézségünk azzal, hogy az iskolára vagy a jégkorongra kelljen koncentrálni, és a másikra nem marad idő. Ez lehet az évek során néha nehéz volt, de ez, hogy két helyen kellett jó teljesítményt nyújtanunk, olyan fegyelmet alakított ki bennünk, hogy minden kényelmetlen dolog szinte már szokássá vált. Sohasem fordul meg a fejünkben, hogy most egy dolgozatra vagy vizsgára ne tanuljunk százszázalékosan, vagy, hogy most éppen nincsen kedvünk edzeni.

András, nem mindennapi a jégkorongban, hogy valaki 21 évesen kerettag a felnőtt válogatottban. Neked ez most, novemberben sikerült.

M.A.: Óriási megtiszteltetés volt, hogy meghívót kaptam, el sem hittem néhány percig. Lehet klubszinteken nagy célokat megfogalmazni, de egy normális értékrenddel rendelkezdő játékos véleményem szerint a nemzeti válogatottban való szereplést kell kitűzze elsődleges céljául. Én is így gondolkodtam egész pályafutásom során, már utánpótlásban hihetetlen érzés magyar színekben játszani, nem beszélve a felnőtt csapatba való kerülésről. Ez a torna egy lehetőség arra, hogy beverekedjem magam a szűk keretbe, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy méltóképpen képviseljem szülővárosomat, a DEAC-ot és összességében a debreceni hokit. Mióta megkaptam a meghívót, edzőim, Artyom és Ákos napi szinten tanácsokkal látnak el annak érdekében, hogy minél jobban szerepeljek, mindketten több évig voltak válogatottak, így tudják, mik azokat a részletek, melyekre érdemes odafigyelni. Talán egy efféle interjú a legjobb lehetőség arra, hogy megköszönjem a debreceni hokis közegnek a sok-sok támogatást, melyet napról napra kapok a jégcsarnokba belépve, sokan gratuláltak a csarnok folyosóin, ez rendkívül sokat jelent nekem, próbálok ebből táplálkozni és hazahozni a tapasztalatokat.

(Remélhetőleg sikeresen veszi ezt az akadályt is, hiszen november 7-9. között kerül megrendezésre a Sárközy Emléktorna a Tüskecsarnokban, ahol Lengyelország, Olaszország és Szlovénia lesz a magyar válogatott ellenfele. – szerk.)

Gergő, eddig hasonló utat jártál be, mint a testvéred. A folytatás is hasonlóképpen várható?

M.G.: Ezt még szerintem mi se nagyon tudjuk, hogy az elkövetkezendő pár év mit fog hozni. Eddig szerencsénk volt nagy részben együtt játszani, 1 év volt, amikor ellenfelek is voltunk, de lehet a jövőben még párszor elő fog fordulni. Igazából én most nagyon jól érzem itt magam Debrecenben, úgy érzem, hogy most a fejlődésemet is nagy mértékben segíti, hogy ilyen sok játéklehetőséget kapok a felnőtt csapatban.

Évek óta tagjai vagytok a DEAC felnőtt csapatának is. Az idei bajnokságban mintha minden jobban összeállt volna. Kívülállóként azt lehet látni, hogy egyben van a csapat, nincs klikesedés, mintha egyként mozogna csapat és stáb. Belülről mi a helyzet?

M.A.: Belülről is ugyanígy érzem, ennyire jó hangulatú csapatban felnőtt karrierem során nem játszottam. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyivel gyorsabban telnek az edzések és hatékonyabb a mindennapi munka, ha közben minden pillanatát élvezzük. Mindig történik valami edzéseken is, amin nevetünk, versengünk. Én magamon azt érzem, ez a hangulat hozza ki azokat a plusz energiákat, amik a fejlődést eredményezhetik. Összeállt nagyon a társaság, jégen kívül is sok időt töltünk együtt, minden csütörtökön például a hétvégi kétmeccses etapok előtt összeülünk délután kávézni, beszélgetni, hülyéskedni. A győztes meccsek után pedig felrobban az öltöző, szívesen megmutatom a jégcsarnokban bárkinek, milyen módon. Óriási a hangulat.

Mi a csapat titka az idei bajnokságban?

M.A.: A titok szerintem a fizikai és mentális felkészülés, jólét, ebben a szezonban mindkét területen összeálltunk. A csapategységről már beszéltem, emellett fontos a fizikai állapot is, a csapat nagy része nyáron két hónapon keresztül együtt készült az edzők vezetésével. Úgy érzem, az itt befektetett munka is kezd beérni. Nyilván nem kiabálok el semmit, láthatjuk, hogy a mostani bajnokságban egy-két győzelemmel dobogón találhatjuk magunkat, viszont egy-egy rosszabb hétvége után a nyakunkon van a mezőny alsó fele is. Fontos a konzisztencia, az odafigyelés és a kitartás, én mindezeket most érezni vélem a csapaton belül.

A fiatalokat segítik a rutinosabb játékosok?

M.G.: Igen, szerintem erről a csapatról teljes mértékben elmondható, hogy az idősebb, több rutinnal rendelkező játékosok próbálnak minket segíteni és tanácsokkal ellátni. Szerencsére sok hoki kultúrából vannak játékosok, és nagyon hasznos, hogy mindegyikbe beleszagolhatunk egy kicsit.

Az utánpótlás csapatok számára remek példaképek vagytok. Milyen a kapcsolat a kisebbekkel?

M.A.: Amikor tudunk, próbálunk elérhetőek lenni a gyerekek számára, visszagondolva engem is motivált, mikor egy-egy felnőtt hokis hozzám szólt vagy lepacsizott velem. Nagyon fontos, hogy amit az évek során kaptunk Debrecentől, azt most viszonozzuk, szerintem ez az élet rendjéhez hozzátartozik, mindig elmondom a kicsiknek, hogy ha keményen csinálják és kitartóak maradnak, megtörténhet, hogy évek múlva egy csapatban, akár egy sorban fogunk jégkorongozni — annak idején én is emlékszem, hogy 10-12 évesen Berta Ákoséknak kiabáltunk, szurkoltunk a lelátóról, 17 évesen pedig már csapattársak voltunk. Nagyon élvezem, mikor néhányszor van lehetőségünk jégre menni a gyerekkel, kellenek az ilyen programok, mert egy-egy efféle esemény sok edzésre meghatározhatja a feltörekvő tehetségek motivációját és hozzáállását. Nagyon sok gyereket és szülőt ismerek már, jó viszonyban vagyunk, próbálom követni az utánpótlás eredményeket, mérkőzéseket.

M.G.: Szerintem mind a ketten próbálunk a kisebbekkel jó kapcsolatokat ápolni, hogy úgymond, elérhetőek legyünk és ne csak a pályán lássanak minket. Nekem fontos, hogy merjenek hozzánk szólni vagy esetleg kérdezni, amikor találkozunk. Motiválni is szeretnénk őket, hogy dolgozzanak keményen, az legyen a céljuk, hogy profi jégkorongozók legyenek, és talán egyszer még egy csapatban is fogunk játszani.

Álmok teljesültek és álmok teljesülhetnek, mi a következő cél, állomás?

M.A.: Először is az, hogy meccsről meccsre meglegyen a fejlődés, abban a korban vagyunk, amikor még sok-sok kisebb részletet lehet korrigálni egy kis odafigyeléssel. Hosszú távon kell gondolkodni, attól, hogy elég sűrű a versenynaptár, nem lehet alábbadni a fizikai, kondatermi felkészültségből — legfontosabb a fejlődés, persze ezt okosan kell menedzselni a sok mérkőzés között. Úgy gondolom, az idei évben bármi megtörténhet, három versenysorozat is van, ahol megmérettetjük magunkat, meglepetést szeretnénk okozni. Cél emellett természetesen a válogatottban való szereplés is, azért kell novemberben jól teljesítenem, hogy a következő összetartásra is meghívót kapjak, ezáltal egyre közelebb kerül a világbajnoki felkészülés, ahol pedig bármi megtörténhet. Eddig a válogatott meghívó volt a legnagyobb álmom, ez most világbajnoki szereplésre módosult — milyen szerencse, hogy továbbra is van miért dolgozni.

M.G.: Nekem a legfőbb célom és egyben az álmom is a magyar felnőtt válogatottba való bekerülés, de először a decemberi junior vb-keretbe való bekerülés. Ami a klub csapatokat és pályafutást illeti, most az elsődleges cél meghatározó játékossá válni itt az Erste Ligában, Debrecenben, utána még tervben van az ICEHL-ben játszó fehérvárban való szereplés is, és még természetesen szeretnék magasabb európai ligákban is szerepelni, ha majd megadatik a lehetőség.

Mi tudnátok tanácsolni azoknak a fiataloknak, akik hasonló pályát szeretnének befutni?

M.A.: Tudom, hogy közhely, de élvezni kell az egészet, ez a legfontosabb, én is minden nap kifejezetten várom, hogy edzésen új dolgokat próbáljak ki, szívjuk egymás vérét csapattársakkal, és mindemellett mérkőzéseket játszunk, utazunk, jó társaságban vagyunk. A dolgok élvezete nélkül valamiféle mesterséges folyamatba megy át az egész sportolás és az hosszú távon sosem előnyös, azt előbb-utóbb megszakítja valami. Mindenkinek meg kell találnia azt a hokiban, amiből az élvezetet nyeri, legyen az gólszerzés, össze-vissza cselezgetés, nagy ütközések, vagy éppen maga a társaság, kiskorban talán ezek a dolgok azok, melyek a rendszerben tartják a gyerekeket. Mindemellett természetesen nagyon fontos a befektetett munka, főleg 11-12 éves kortól, de ez is sokkal könnyebben megy, ha a gyerek élvezetét leli abban, amit csinál.

M.G.: Én a kisebb korosztályoknak azt tudom javasolni, hogy egy-egy kudarc után nem szabad feladni. Nekem is volt olyan, amikor éppen kikerültem a korosztályom válogatott keretéből, de három hónap múlva már az egy évvel idősebbek válogatott keretében tudtam kiharcolni a helyem.

= Puskás Zoltán =