Április 1-én véget ért Svédországban az U20-as bajnokság, a Vasteras-ban légióskodó debreceni hálóőr, Antek Tamás is hazatért Skandináviából. Januárban jó híreket kaptunk felőle, később azonban egyre kevesebbet hallatott magáról. Pár napja ültünk le beszélgetni, hogy megossza velünk friss tapasztalatait arról, miért olyan nagyon erős az a fránya svéd jégkorong?
Az elmúlt év végén mintha a szokottnál kevesebbet jutottál volna szóhoz a junior, illetve a felnőtt csapatban. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
A.T.: Valóban az történt, hogy jóval kevesebb játéklehetőséget kaptam annál, amit szerettem volna és már november elején elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy tennem kellene valamit. Emellett ott lebegett a fejünk felett a jég idő előtti leengedésének, a jégcsarnok bezárásának réme és úgy éreztem, hogy nem vagyok, vagyunk biztonságban. Még véletlenül sem a pénzszerzés volt a cél, egyszerűen az motivált, hogy találjak egy csapatot, ahol végig tudom csinálni a szezont. 3-4 együttes érdeklődött irántam, visszajelezték, hogy szívesen látnának próbajátékon. Nem próbáltam ki ezeket a lehetőségeket, viszonylag gyorsan a Vasteras IK mellett döntöttem. Ennél a klubnál már volt egy magyar srác, Hadobás Zétény, akivel sokat beszélgettünk, neki köszönhetem, hogy viszonylag jól megismertem a csapat hátterét. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok ott kivívni egy helyet magamnak. A döntésemben az is szerepet játszott, hogy Vasteras egy város, én pedig szeretem, ha pezsgés vesz körül.
Végül is mikor döntötted el ténylegesen, hogy átigazolsz Svédországba?
A.T.: December 27-én költözködtem ki, akkorra már biztossá vált, hogy a Vasteras-ban folytatom. Az elején nagyon nehéz volt, bár a klubban mindenki igazán akarta, hogy odamenjek, kedvesek voltak és segítőkészek. Ez nem kis dolog, mivel a svédek nagyon tartózkodóak, nehezen oldódnak fel ismeretlenekkel szemben. Velem nagyon rendesen bántak, hotelben szállásoltak el, elintézték az élelmezést is, végső soron éreztették, hogy jó szívvel vannak irántam. Az érkezésem másnapján már edzettem, heti négy edzésre került sor, ebből kettő 1,15 órás jégedzés volt, kettő pedig kondi, reggel fél órás, délután pedig egy óra időtartamban. Rengeteget edzettünk, de hamar megbizonyosodtam arról, hogyha valaki kicsit is lustálkodni próbál, gyorsan a kereten kívül találja magát. Nagy hangsúlyt fektettek a pihenésre, az edzések után mindig elmondták, hogy tessék hazamenni és lepihenni. Egyszer megpróbáltam elhívni egy csapattársamat némi pizzázásra, de elutasította, mondván; pihennie kell! Én is átvettem ezt a napi beosztást, gyorsabban, mint ahogy kezdetben gondoltam. Ebben szerepet játszott, hogy ilyen a terhelést másként nem is lehetett kibírni. Más lehetőség nem volt, mint alkalmazkodni a „svéd ritmushoz”, ami egy idő után már nem volt annyira idegen, mint kezdetben. Viszont zavart, hogy (Zétényen kívül) nem volt kivel beszélgetni, de idő sem nagyon jutott rá; vagy edzettem, vagy pihentem, más alig fért bele a napirendbe. (Ennyit a pezsgésről…)
A trénerek hogyan építették fel az edzéseket?
A.T.: Furcsának tűnhet, de nagyon egyszerűen. Nagyrészt kondiztunk, technikai és taktikai dolgokkal alig foglalkoztunk. Nem is nagyon kellett, valamennyi játékos korábban magas szinten elsajátította a technikai elemeket, nem volt szükség arra, hogy edzéseken ilyesmivel foglalkozzanak. A taktikai kérdéseket is legtöbbször „ráhagyták” a játékosokra, a legritkábban esett meg, hogy elmondták, például egy emberelőnyben mit kellene játszani. Svédben a hoki a fizikai teljesítményre épül és majdnem minden ezt szolgálja. Amikor kikerültem, adtak egy heti étrendet, annak megfelelően naponta hétszer kellett enni. Meg is látszott rajtam, induláskor 86 kiló voltam, amikor hazajöttem, 95, jócskán megerősödtem odakinn.
Milyen eredménnyel zártátok a bajnokságot?
A.T.: A bajnokságban a 6. helyen végeztünk a negyeddöntőből estünk ki. Két nyert meccsen dőlt el a továbbjutás. Az első, otthoni meccset elvitte az ellenfél, két nappal később, idegenben hosszabbításban nyertünk. A döntő harmadik találkozót viszont elveszítettük. Svédországban a hoki a korong birtoklására épül, csapatszinten alig foglalkoznak technikai megoldásokkal, náluk természetes, hogy minden játékos jól képzett. Az egyéni fejlesztésre fókuszálnak, erről szólt a reggeli edzések java része is. A másik sarokpont a fegyelem, az edzők a mérkőzéseken arra törekszenek, hogy a jégen „minden rendben” legyen. Ami engem illet; négy meccset kaptam az első hónapban, kettőt a másodikban. Ennek nem volt semmi köze a teljesítményhez; náluk az a szokás, hogy ha van hasonló képességű két kapusuk, akik közül az egyik légiós, akkor mindig a helyi srácot hozzák előnyös helyzetbe. Ezen sajnos, nem lehetett változtatni.
Milyen emlékekkel érkeztél haza a junior VB-ről?
A.T.: A VB előtt leültünk a srácokkal és megbeszéltük, hogy várhatóan nem mi leszünk a legjobb és a legügyesebb társaság, helyette a legelszántabban küzdő együttes címét akarjuk elnyerni. Ez sikerült is, bennmaradtunk, kicsi szerencsével érmet is nyerhettünk volna. Bár evés közben jött meg a mi étvágyunk is, a 4. hely megszerzése nagy élmény volt. Én személy szerint a tervezettnél kevesebb lehetőséget kaptam, a stáb szerint azonban maradéktalanul eleget tettem a második számú kapus teendőinek. Bízom abban, hogy a következő világbajnokságon a mostaninál jobb eredményt fogunk elérni!
Melyek a további terveid, maradsz itthon, vagy megpróbálkozol a légióskodással?
A.T.: Szeretnék külföldön játszani, remélem, sikerül helyet szerezni a miénknél magasabban jegyzett ligában! Komoly ajánlatom még nincsen, de már elkezdtem dolgozni rajta. Egyelőre élvezem az itthoni életet és a családom jelenlétét.
=Müller Károly=