Tájkép vb után

Több, mint két hete véget ért, ám azóta is meg-megújuló eszmecserék, viták tárgya. Tekintettel azonban arra, hogy a világ jégkorongsportjának ez évi csúcstalálkozójáról beszélünk, mindez természetes.

A sportágra figyelő hazai-és nemzetközi média kitett magáért; bőven sorjáztak a televíziós közvetítések, az aktuális meccsbeszámolók és a nívós elemzések. Nem találkoztunk viszont az elitcsoportban történtek speciálisan magyar szempontú, átfogó elemzésével, pedig ez az a közeg, ahová tartozni szeretnénk. Nyilván a szakmai elemzés elkészítése a vezető szakemberek dolga és feladata, így az itt következő írás korántsem a teljesség igényével, jóval inkább a figyelemfelkeltés szándékával készült.

Az eredményekkel nem bíbelődnénk sokáig, azokat minden rendes jégkorong szurkoló jól ismeri. Végsőkig kiélezett csatában nyertek a svédek, a kanadaiak szerezték meg az ezüstöt, az orosz válogatott a bronzot, a finnek leszorultak a dobogóról. A negyeddöntőig menetelt az USA, Svájc, a Csehország és Németország négyesfogata, az említett hokikultúrák ismeretében egyik eredmény sem igazán meglepetés. A franciák 9. helyére csak azok csodálkoztak rá, akik nem látták a meccseiket, a lettek 10. helye hasonlóan értékelhető. Őket Norvégia és Dánia követi, mindkét csapat stabilan tartja a helyét a legjobbak között. A fehéroroszok jól hajráztak, a szlovákok pedig jobbára csak szenvedtek. A szlovén és az olasz válogatott pedig búcsút intett az elitnek, a jövő áprilisban találkozunk velük Budapesten.

Célunk az, hogy számba vegyük a modern hoki azon elemeit, melyeknek körében a nemrég lezárult VB fontos tanulságokkal szolgált, jelesül a fizikai képességek, a mentális felkészültség és a csapatmunka területét, azon belül kiemelten a játékos-egyéniségek szerepét és mindezek hatását az eredményességre. Megkülönböztetett figyelmet fordítunk a 9-16. helyezett országokra, mint olyanokra, akikkel a hazai hoki erőviszonyai reálisan összemérhetők.

Fizikai képességek
A korcsolyázás sebessége és mennyisége

Véleményünk szerint tovább erősödött az a tendencia, amely szerint egy-egy mérkőzés képét nagymértékben a játék (a korcsolyázás) sebessége határozza meg. A VB-n megfigyelhettük, hogy a védekező csapatoknak egyre kevésbé sikerült lelassítani a játékot, mind fizikailag, mind a gondolkodás terén fel kellett venniük a gyorsabb együttes által diktált tempót. A „korcsolyaverseny” a pálya egész területén zajlott; a támadók arra törekedtek, hogy a lehető leggyorsabban elhagyják a védekező harmadot, átrohanjanak a védekező harmadon és betörjenek a támadó harmadba. A defenzívában lévők lehetőség szerint próbálták feltolni a védekezésüket és általában már az ellenfél harmadában zaklatták a korongfelhozókat, zavarták a passzjátékot. Ennek köszönhetően a korcsolyázás mennyisége is tovább növekedett, gyakorlatilag a körülnézésre sem volt mód és lehetőség. Egyre kevesebb idő állt rendelkezésre mindenfajta technikai elem sikeres végrehajtására és nyilván a gondolkodásra is. Mindez azoknak a csapatoknak kedvezett, akik nap, mint nap ezen a sebességszinten hokiznak és ők éltek is a lehetőséggel.

Mentális felkészültség
Néhány kivételtől eltekintve mentálisan rendkívül magas szinten felkészített csapatokat láthattunk a jégen. Általános tendencia volt, hogy a játékosok roppant energiákat mozgósítottak, magas hőfokon égve, saját testi épségüket is kockára téve vetették magukat a küzdelembe. Éppen ezért képesek voltak elviselni a nehéz helyzeteket, melyekre zömében nem összeomlással, hanem az energiaszintjük emelésével reagáltak. A mérkőzések nyilván nem voltak mentesek azoktól a szituációktól, amikor egy-egy játékosnál „elgurult a gyógyszer”, ám ez benne van a jégkorongban. Az események azt igazolták, hogy a top-hokiban csak a maximálisan odaadó, önfeláldozó, mentálisan nagyon erős játékosok lehetnek eredményesek. Tehát a profizmus önmagában nem elég, nagy szükség van a mentális összeszedettségre és az önfegyelemre is.


Fotó: Fényes Gábor

Csapatmunka
A világbajnokságon történtek, ha lehet még tovább erősítették a csapatmunka szerepét. Azok az együttesek tudták igazán hozni az eredményeket, ahol átlagon felülinek bizonyult a csapategység, a belső kohézió, ahol működött a kémia. Nem állunk egyedül azzal véleményünkkel, hogy az egyéni képességek szerint legerősebb orosz válogatott azért nem került a döntőbe, mert Kanada csapatként jobban teljesített. Alapvetőnek gondoljuk azt a világosan kirajzolódó követelményt, mely szerint egy-egy játékos nem csupán a saját posztján történtekért felelős, hanem mindenért, ami az adott cserében történik, hogy mindenki támad és mindenki védekezik, az adott szituációtól függően. Ez pedig csakis a „mindenki egyért, egy mindenkiért” mentalitással érhető el. Az ügy iránti alázat nélkül nem megy.

Játékosok: hazaiak és légiósok
Az előbbiekben mondottak a legkisebb mértékben sem csökkentik a játékosok egyéni kvalitásainak fontosságát, hiszen köztudott; egy csapat igazán akkor lehet igazán jó, ha bővelkedik meghatározó játékosokban, nagy egyéniségekben. Mindez természetes: a nagy egyéniségek, a sztárok általában sztárcsapatokból, rendkívül erős bajnokságokból érkeznek, jó esetben magukkal hozva az ott megszokott követelményrendszert, mentalitást és hozzáállást is. A VB-n szereplő csapatok zöme megpróbálta kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Az oroszok, akiknek számtalan hokisuk játszik a tengeren túl, összesen hét légióst szerepeltettek. Sokáig vártak a washingtoni kontingensre, végül Orlov és Kuznyecov érkezett, akik valós erősítést jelentettek. A svédek sem töltötték fel a keretüket a VB elejére, várták az NHL játékosaikat. Aztán jött Lundqvist, Oscar Lindberg és Backstrom, akik aztán elévülhetetlen érdemeket szereztek az aranyérem kivívásában. A finnek összességében némi csalódást keltettek, az NHL-es menőik közül is csak Aho és talán Filppula hozta magát, a többiek alig szereztek pontot, Korpisalo pedig kimondottan gyenge formában védett. Svájc (5.) esetében nem volt észrevehető a tengerentúli jelenlét, ne feledjük azonban, hogy a svájci a kontinens egyik legerősebb bajnoksága. A csehek (7.) szürke, eléggé arctalan csapatát a sok-sok KHL-es és NHL-es játékos sem tudta megváltani, egyedül a bostoni Pastrnak nyújtott maradandót. A németek (8.) öt légióssal álltak fel, közülük az amerikai egyetemi ligában játszó Tiffels, valamint Dennis Seidenberg (NY Islanders) emelkedett ki, a kapus Greiss átlagosan, míg a szintén NHL-s Grubauer (Washington) szenzációsan védett. Rajtuk kívül a hazai játékosok húzták a csapatot, ami nem csoda, hiszen roppant erős a három profi szinten szerveződő német bajnokság is.


Fotó: Mudra László (MJSZ)

Számunkra a legfontosabb azt szemügyre venni, milyen kerettel és hogyan gazdálkodtak azok az együttesek, akik nem kerültek be a negyeddöntőbe. Franciaország talán a leginkább rendhagyó példa. A csapat zöme a hazai bajnokságból verbuválódott, a légiósok közül csak a két húzóember, Roussel (Dallas) és Bellamere (Philadelpia) érkezett az NHL-ből, a többiek Svájc-ból, az élete tornáját játszó Da Costa a KHL-ből, sőt Manavian (Fehérvár) és a kapuban parádézó Florian Hardy (Dornbirn) az EBEL-ből. Az utóbbi példákból kitűnik, hogy még az NHL tagság sem minden, alacsonyabban jegyzett bajnokságból érkező, vagy otthon hokizó játékos is nyújthat emlékezeteset, ha a megfelelő tudással és mentális erővel rendelkezik. Ettől függetlenül a „kicsik” között a francia példa valószínűleg az a kivétel, ami erősíti a szabályt, legalábbis azok körében, akik sikerrel vették az akadályokat.

Lettország (10.) érdekes hely, olyan szempontból legalábbis, hogy gyakorlatilag nincs felnőtt bajnokságuk. Van viszont egy stabil KHL-es csapatuk, a Dinamo Riga, amelyik 10 játékost adott a nemzeti válogatottba. A többiek más KHL–es együtteseknél, Svájcban, Csehországban keresik a kenyerüket. A mezőnyemberek közül Bukarts és Dzerins és Kulda szerezték a legtöbb pontot, valamennyien légiósok, éppúgy, mint a luganói hálóőr, a bravúrt bravúrra halmozó Merzlikins. A norvég (11.) csapatba nevezett játékosok zöme külhonban játszik, döntően a svéd bajnokságban, kevesen Svájcban, illetve a tengeren túl. Dánia (12.) keretének egy része otthon hokizik, a többiek légióskodnak, leginkább Skandináviában. Persze megfordulnak másutt is, kapusuk, Sebastian Dahm például az EBEL-ből, a Graz csapatától érkezett a VB-re. Fehéroroszország (13.) a Dinamo Minsk játékosaira építette ez évi csapatát. A társulat csalódást keltően szerepelt, a norvégok és a szlovénok elleni kínkeserves győzelmüknek köszönhetik, hogy bennmaradtak. Szlovákia (14.) ha lehet, még harmatosabb játékkal rukkolt elő. A nagy hagyományokkal rendelkező társulat kis híján kiesett, ezen sem a hazai játékosaik, sem a dominánsan Csehországban hokizó légiósaik nem tudtak változtatni. A nívós kerettel felálló Szlovénia (15.) és az elvből nem honosító Olaszország (16.) kényszerű búcsút vett az elittől, mindkét együttes 1-1 szerzett ponttal zárta a VB-t. Déli szomszédunk csapatként mondott csődöt, míg az olaszok esetében a játékosállomány ezen a szinten kevésnek bizonyult.

A hazai bajnokság és a játékos keret
Bármelyik csapatsportágról legyen is szó, az együttesek természetes módon arra törekszenek, hogy az elérhető legjobb kerettel álljanak ki mérkőzéseikre, nemzeti válogatottak esetében különösen. Hogy a játékosok milyen arányban érkeznek a hazai pontvadászatból, illetve külföldi bajnokságokból, az függ a válogatási elvektől és a hagyományoktól is, de leginkább a sportág adott országbeli helyzetétől, ahogyan azt korábban láttatni próbáltuk. A hoki nagyhatalmairól most ne essék szó, világos, hogy képesek lennének akár két-három, szinte azonos képességű, versenyképes válogatottat kiállítani, otthonról és külhonból egyaránt, persze ők is igényt tartanak a húzóembereikre. A „második vonal” azon nemzetei, amelyek erős hazai bajnokságot működtetnek (Svájc, Németország, Franciaország), biztos kézzel építhetnek a hazai játékosokra, az sem jelent leküzdhetetlen gondot, ha az adott évben nem tudnak külföldről nagyot erősíteni. Az idén ilyen volt Dánia is például.

Bármi legyen azonban a megoldás, nincs garancia arra nézve, miként fognak működni a dolgok. A norvégok mostanában jó középcsapatokat raknak össze, Lettországban kimondottan sikeres együttes verbuválódott ez évben, a gyakorlatilag otthon játszó fehéroroszok botladoztak, a jó erőkből álló szlovén válogatottból pedig valami - valószínűleg egy igazi vezér - hiányzott.

Folytatódott Szlovákia gyengélkedése is. Bár tavaly sem jutottak a negyeddöntőbe, de akkor még megszorongatták az oroszokat, az idén viszont mindösszesen négy pontra futotta az erejükből. A hagyományok tiszteletre méltóak, a bajnokságuk erős, mégsem tudtak áttörést elérni sem a hazai játékosaik, sem a külföldön profiskodók, akik a nagyrészt Csehországban hokiznak. Belső gondjaik mellett a mostani csapatukból hiányoztak a meghatározó egyéniségek, vezérnek való sem igen mutatkozott. A tényekből kitűnik, hogy a problémákra egyrészt nincsenek általánosan üdvözítő megoldások, minden nemzeti szövetségnek, nemzeti válogatottnak a helyzetéből fakadó sajátos problémákra kell megoldást találnia. A kiinduló helyzet akkor közelíthet az ideálishoz, amikor az erős hazai bajnokság megteremti a szilárd alapokat, biztosítja a tehetségek felfelé áramlását, az így létrejött stabil magba épülnek be aztán a külföldről, adott esetben nívósabb bajnokságból érkező játékosok. A légiós nyilván nem csodatevő, még akkor sem, ha a világ legerősebb bajnokságában játszik, viszont sokat lendíthet egy válogatott szekerén, ha elhivatott, ha akar és képes beilleszkedni a Csapatba, ha van játékkedve és energiája a nemzeti színekben való helytálláshoz. Nem az a fontos tehát, ki honnan érkezett; a lényeg a CSAPAT, ami jóval több, mint 22 játékos.

Egyéniségek és vezéregyéniségek
Szeretnénk e helyen még egyszer megerősíteni, amit a játékos egyéniségekről már mondottunk. Az egyéniségekre feltétlenül szükség van, mivel szükség mutatkozik arra a speciális gondolkodási módra és játéktudásra, amivel (csak) az adott személy rendelkezik. Az egyéniségek - éppen a speciális tudások révén - képesek lehetnek döntő mértékben befolyásolni csapatuk eredményességét, amire az előbbiekben számos friss példát felsorakoztattunk. És mindez még nem elég; elengedhetetlenül szükség van vezéregyéniségre, vezéregyéniségekre is. Ők azok, akik az edzői kar mellett arra hivatottak, hogy felrázzák a többieket, amikor kezdenek rosszra fordulni a dolgok, akik mozgósítani tudják egy csapat fogyó energiáit, akik új fazont tudnak szabni a játéknak ha kell, akiket nem lehet megtörni, akiknek hite és elszántsága a többieket is magával ragadja. Az előbbiekben számos olyan válogatottat is felsoroltunk, akiknél a jobb VB-eredmény elérését többek között éppen az gátolta meg, hogy hiányzott a vezér, aki a győzelem érdekében fanatizálni tudta volna a társakat.

A nemrég befejeződött csúcstalálkozó kapcsán véleményt kértem Jason Morgan-től, a Debreceni HK vezetőedzőjétől is.

- Gondolom, követte az eseményeket. Mi volt a benyomása a nagy megmérettetésről?

J.M.: Meglátásom szerint, a vezető hoki-nemzetek csapatai nagyon hasonló felfogásban játszottak. Arra törekedtek, hogy széthúzzák az ellenfél védelmét, gyorsan kilépjenek a védekező harmadukból, hasonló gyorsasággal átjátsszák a semleges zónát és nagy sebességgel érkezzenek a támadó harmadba. Az összes csapat nagy nyomást helyezett az ellenfelekre, nem engedték őket teret nyerni, levegőhöz jutni. Rendkívül fontos szerep jutott a hálóőröknek is, Svédország a kiváló kapusteljesítményének köszönhetően tudott büntetőlövésekkel nyerni Kanada ellen a döntőben. Úgy vélem, hogy összességében a mentális különbségek döntöttek az együttesek között. Az ilyen eseményeken a világ legjobbjait láthatjuk és tőlük mindig van mit tanulni; ahogyan a korongot kezelik bizonyos szituációkban, ahogyan korcsolyáznak, szervezik a játékot és amilyen tudatosan és felelősen védekeznek, - mindezt az ő képességszintjükön. Ezen felül mindig képesek megújulni és még keményebben dolgozni!

- A világbajnokság után hová helyezné a magyar nemzeti válogatottat a világ hoki-térképén?

J.M.: 
Úgy látom, hogy a minőségi játékosok összességét tekintve a magyarok biztosan haladnak előre, bár még mindig meglehetősen nagy különbség mutatkozik a nagy hoki nemzetekhez képest, különösen akkor, ha Magyarországot Kanadához, Svédországhoz, Finnországhoz (stb) hasonítjuk. A sarokszámok azonban alig-alig vethetők össze. Kanadában egy 30 ezres város általában 5-10 jégstadionnal rendelkezik, a 250 ezres, vagy annál nagyobb népességű városokban viszont már 20-25 jégcsarnok található, az aktív játékosok számának különbségeiről már ne is beszéljünk. Ám az egyértelmű, hogy a világ hoki-színpadán Magyarország egyre komolyabb szerepet játszik.

Végezetül lássuk, magyar szemmel hogyan értékelte a top-divízió összecsapásait a DHK két játékosa, a hálóőr Gyenes Dávid és a rutinos támadó Berta Ákos!

GY.D.: 
Az A-csoportos VB rendre olyan időszak az életemben, amikor minden meccset megnézek, amit csak tudok. Ezekből a találkozókból lehet tanulni, hiszen a világ legjobb védelmei, kapusai, támadói vannak a jégen. Nagy élmény volt látni a döntőt, az oroszok mérkőzését az USA ellen, de sorolhatnám még sokáig. Fantasztikus kapusteljesítményeket láthattunk; Henrik Lundqvist-nak - bár ő később érkezett - 1,31 volt a meccs/gól átlaga, a kanadai Pickard-nak 1,49, Vasilevski pedig 1,72-es átlagot hozott, igaz, ő kapta a legtöbb lövést az említettek közül. Megfigyelhettük, milyen szoros kapcsolat alakult ki a védekező játékosok, pontosabban az öt mezőnyjátékos és a kapus között, milyen magas szinten működött köztük a kommunikáció. Így eshetett, hogy a döntő csak a rávezetések fázisában ért véget, a rendes játékidőben esett két gól pedig nagyban a szerencsének volt köszönhető. A top kapuvédők korongkezelése - elsősorban a kipattanók kezelése - a legmagasabb szinten működött. A VB-n a gólok java részét a távolról leadott lövésekbe való beleérésből, vagy takarásból esett, illetve kapu előtti tunkolásból. Biztos vagyok benne, hogy a top-kapusok rengeteget dolgoznak az ilyen szituációkon, így képesek időben reagálni a történésekre és „egyben is maradnak” mindvégig. A kapusedzéseken mi is sokat gyakoroljuk ezeket a helyzeteket, hogy a mozgások beidegződjenek a meccsekre. A legfontosabb az, hogy a kapus mindig szemben legyen a lövő játékossal, ami valamivel könnyebb, hogyha ismerjük az ellenfelet, tudjuk, mikor mit játszanak. Ha egy védő takar a kapu előtt, fontos, hogy a hálóőr tudja, mire számíthat tőle: fél térden blokkol, vagy elfekszik és így tovább. Ha támadó is megjelenik a kapu előtt, a védőnek meg kell próbálni kitolni a kapu elől, de semmiképpen sem szabad beállni közvetlenül a forgalmat generáló csatár mellé. Biztosítania kell, hogy a kapusa „kilásson”, hiszen a legtöbb gól a kapu előtti területről esik.

- Véleményed szerint a mieink milyen esélyekkel vághatnak neki a jövő évi VB felkészülésnek?

GY.D.: 
Hogy milyen esélyekkel nézünk a jövő évi Divízió I/A VB elé, azt nehéz megmondani, de korai még erről beszélni. A magyar hoki fejlődik, de fejlődnek a vetélytársak is. Szerintem még keményebb versenyhelyzet elé kell állítani a címeres mez várományosait, több együttlét, több közös munka is szükséges ahhoz, hogy mindenki egy hullámhosszra kerüljön. Sok a tehetséges hazai hokis, aki mindent megadna azért, hogy válogatott lehessen. Az utánpótlás program is eredményesen működik, bizonyos, hogy egyre több fiatal kopogtat majd a válogatott ajtaján. A játékosállományt mindenképpen fejleszteni kell, de a fejlődés akkor lesz igazán érzékelhető, ha a fiatalok beérnek, felnőnek a feladathoz. Ehhez pedig időre van szükség.

B.Á.: Úgy vélem, hogy ha jövőre reálisan esélyessé akarunk válni, akkor azokat a területeket kell fejleszteni, amelyekben az idén nem voltunk sikeresek. Nagyon fontos lenne, hogy a lehető legjobb összeállításban lépjünk a jégre. Tudom, a sérülést nem keresi senki, a klubszintű kötelezettségeket is muszáj teljesíteni, de az idén túl sokan estek ki a keretből, olyanok, akik  komoly pluszokat adhattak volna. Az sem mindegy, hogy ki milyen idényt tudhat maga mögött és ezúttal a meghatározó játékosok többségének nem volt olyan sikeres szezonja, hogy csúcsformában érkezzenek a VB-re. Azt gondolom, hogy egyrészt a hiányzó játékosokat nem sikerült pótolni, másrészt az edzői stáb nem tudta eléggé felrázni a gyengébb szezont produkáló játékosokat. A fiatalítás szükséges és örvendetes, de a rutintalanság gyakran kiütközött a társaságon. Reméljük, a csapat tapasztaltabb lesz a következő szezon végére és higgadtabbak leszünk a befejezéseknél. Ez volt ugyanis az ukrajnai szereplésünk legnagyobb problémája; nem tudtunk gólokat szerezni, akkor pedig hiába játszunk tetszetősen, hiába domináljuk a mérkőzéseket. Remélem, a játékosok képesek lesznek annyit fejlődni, hogy meghatározó egyéniséggé váljanak a jövő évi VB-re. Úgy tűnik, a mag jórészt megvan, ezen kell majd finomítani az új kapitánynak, aminek jó esetben siker lesz a hozadéka.

- Szerinted milyen változásokra lesz szükség mentális téren?

B.Á.: Azon az úton kellene elindulni, amelyen a nagy hoki nemzetek járnak, láthattuk a mérkőzéseiken. Ha esetleg hátrányba is kerültek, egy pillanatra sem adták fel a küzdelmet, ezért tudták a kedvezőtlen állást gyakran megfordítani. A mieinknek ez mentális problémák miatt a I/A divízióban nem sikerült, ám ha eredményesebbek akarunk lenni, a gondokat kezelni kell. Úgy vélem, hogy a csapatunk egyre közelebb van az A-csoportos szinthez, de a közeledés mostanában mintha megtorpant volna. Azonban lehetséges, hogy éppen ez fogja motiválni az érintetteket, hogy még nagyobb odaadással dolgozzanak a felzárkózáson és nem csupán a felnőtt válogatott szintjén. A magyar jégkorongnak továbbra is minden téren motiváltnak kell maradnia, az igazán nagy cél érdekében nem szabad megfutamodni semmitől. Fejleszteni kell a szakmai programokat és a marketinget is, strukturális változtatásokra is biztosan szükség lesz, de sok ambiciózus ember van, vagy lesz a szövetségben, akik szerintem ezeket meg fogják oldani. A tipikus magyar kreativitás mellett, a válogatott egyik erénye még, hogy sosem az eredmény függvényében játszik, hanem mindig teljes odaadással. Ezért van ennyi magyar jégkorong szurkoló szerte a világban. A magyar hoki nevet szerzett magának a világban azzal, hogy rövid időn belül kétszer is feljutottunk az A-csoportba. Ez sokaknak, de leginkább a  fiataloknak nyújt esélyt arra, hogy a mienknél erősebb bajnokságokban is kipróbálják magukat, hogy aztán a megszerzett tudást itthon kamatoztassák. Manapság kevés olyan játékosunk van, aki képes arra, hogy akár egymaga döntsön el mérkőzéseket. Bízom abban, hogy az imént említett fiatalok közül mind többen nőnek fel a feladathoz és tudásuk, teljesítményük, karizmatikus személyiségük révén a nemzeti válogatott húzóemberei lesznek. Szerintem, ha megmarad a fejlődés minden szinten, hamarosan újra beköszönhetünk az A-csoportba.

Ne maradj le semmiről!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

  • B.R.A. Company
  • CJHL
  • Marczi Skate
  • Debreceni Sportcentrum
  • ZolComp Network Kft.
  • Pizza Via
  • Ádám Mosó
  • Debreceni Jégcsarnok