„Hiszem, hogy megbirkózok a feladattal”

Máthé Csaba sportszakmai igazgatóval beszélgettünk.

Máthé Csabát mindenki ismeri a DHK háza táján. Nem csoda, hiszen „régi bútordarabnak” számít, több mint egy évtizede él és dolgozik Debrecenben. A régi időkből úgy él az emlékezetemben, mint mosolygós, megnyerő stílusú fiatalember, nem mellékesen kiváló kapuvédő, aki érkezésével komoly hiányokat pótolt már annak idején. Mostanában mintha ráncok is megjelennének a homlokán, ami érthető, hiszen nagy felelősség nyomja a vállát; 2016 decemberétől ő lett egyesületünk sportszakmai igazgatója. Mivel tanítványai jó része csak „edző bácsiként” ismerheti, nem lesz haszontalan, ha megpróbálunk visszanyúlni a gyökerekhez.


Máthé Csaba



- Közismert, hogy annak idején játékosként érkeztél Debrecenbe. Melyek voltak hokis pályafutásod fontosabb állomásai otthon, illetve Magyarországon?

M.Cs.: Öt éves koromban kezdetem el jégkorongozni szülővárosomban, Gyergyószentmiklóson. A sportágválasztás nem volt kérdés, mivel édesapám és a bátyám is hokizott. De egyébként is olyan világ volt akkor, hogy amikor az edző bejött az osztályba és megkérdezte, ki akar jégkorongozni, a srácok 80 %-a jelentkezett. Így én is végigjártam a korosztályos ranglétrát, ám a fő cél az volt mindenki előtt (az 1990-es évekről beszélünk), hogy bekerüljünk a román válogatottba. Nekem sikerült, 1997-ben az U 20-as korosztállyal eljutottam Észtországba, a C-csoportos VB-re. Tizennyolc évesen kaptam helyet a Gyergyó felnőtt csapatában, 1998-ban bronzérmet szereztünk a román bajnokságban. Ekkor játszottam életem meccsét a Sportul Studentesc ellen. A találkozó a rendes játékidő és a hosszabbítás végén is döntetlenre állt, következtek a büntetők. A bukarestiek öt büntetőből csak egyszer tudtak betalálni, végül a 6. párban nyertük meg a meccset. Ezt követően még szereztünk egy 3. és egy 2. helyet, ami máig egyedülálló a város történetében. A katonaidőm alatt román kupát nyertem a Steaua színeiben. 2004-ben döntöttem úgy, hogy átjövök Magyarországra és a DHK kapusaként folytatom a hokit. Úgy vélem, szép sikerekkel zártam az itteni játékos pályafutásomat is.



- Ne szaladjunk annyira előre. Főként a régi videofelvételek alapján mostanság gyakran „lesajnálják” a 2000-es évek OB II-es és OB I/B-s  bajnokságait. Te részese voltál a DHK OB II-es eredményeinek, sokat tettél a jó szereplés, a bajnoki címek érdekében. Milyen emlékeket őrzöl azokból az időkből?

M.Cs.: Mint mondottam, 2004-ben érkeztem Debrecenbe Korcsinszky György elnök meghívására. A földim, György István ajánlott be egy próbajátékra. Érdekes helyzettel szembesültem: az otthon megszokott alapozás és a mindennapos kemény edzések, mérkőzések után egy kicsit furcsa volt a heti 3 edzés este 9 órától. Viszont Debrecenben kaptam meg életem első komplett, új kapusfelszerelését. Az első két évben a juniorban játszottunk, aztán beindult az „arany széria” és ha jól emlékszem, összesen 4 aranyérmet szereztünk. Az akkori OB II színvonalas volt, amolyan levezetésként itt hokizott számos első ligás játékos, például Vargyas Laci, Csata Csaba, Erdősi Péter, Farkas, Faragó és mások. A juniorok lendületet vittek a bajnokságba, nagy csaták zajlottak szép számú közönség előtt, közöttük voltak azok a srácok is, akik most az ifiben, juniorban játszanak. Otthon 1500, itt 4-500 néző előtt meccseltünk. Játszottunk felkészülési mérkőzést a spanyol U 20-as válogatott ellen (meg is nyertük), eljutottunk Franciaországba is nemzetközi tornára. Szép idők voltak ezek, őrzöm is az emlékeit.

- Minden sportoló karrierjében eljön az idő, amikor úgy érzi, ideje felhagyni az aktív játékkal. Mikor érezted úgy, hogy váltani kell és hogyan élted meg mindezt?

M.Cs.: 2013-ban hagytam abba az aktív sportolást. Mivel az azt megelőző időszakban nem közeledtünk a MOL Ligás induláshoz, úgy éreztem, hogy hosszabb távon az edzői munka lehet számomra a fő hivatás. Otthon 2001-től már dolgoztam kapusedzőként, eleget téve György Józsi hívásának, Debrecenben pedig 2006-tól párhuzamosan folytattam a játékos pályafutásomat, illetve az edzősködést. Az OB I-es indulást vállaltam volna, de úgy látszott, hogy rövid távon erre nincs esély. Aztán – mit ad Isten – egy év múltán benn voltunk a MOL Ligában…

- Melyik korosztályokban és milyen elképzelésekkel kezdted meg az edzői pályát?

M.Cs.: Az első perctől foglalkoztam a kapusokkal a minitől „felfelé”, emellett a tanfolyamoktól kezdődően az U 20 kivételével valamennyi korosztálynál edzősködtem, illetve kapusedző voltam a MOL Ligás csapatnál. Nagy örömmel emlékszem vissza valamennyi tanítványomra, függetlenül attól, hogy velem dolgoznak-e még vagy sem. Eddig négy kapusomból lett korosztályos válogatott. Hat éve dolgozok folyamatosan a válogatott programban, az U 13-tól az U 18-ig megjártam minden korosztályt, sőt az U 15-ben egy évig vezetőedző is voltam. Igen szép emlék, hogy 2016-ban az U 18-as csapattal sikerült megnyernünk Asiago-ban a Divízió I/B világbajnokságot. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem össze a válogatottak mellett, ezeket a debreceni munkám során jól tudom kamatoztatni. Sokat tanultam személyesen Glen Williamson-tól, aki a válogatott program vezetője. És rengeteg gyerekkel foglalkoztam, akikre jó szívvel gondolok vissza, akár válogatottak lettek, akár nem.


Balról: Kovács Dávid Márk, Molnár Dávid és Máthé Csaba (fotó: www.icehockey.hu)


- Hogyan, milyen körülmények között vállaltad el a sportigazgatói beosztást? Volt benned bizonytalanság vagy egyértelműen bíztál magadban?

M.Cs.: 2016 novemberének végén keresett meg Mocsári elnök úr és elmondta, hogy van egy ilyen lehetőség. Annyi előzménye volt, hogy vezetői szinten többször beszélgettünk az elvégzendő feladatokról, a jövő kilátásairól és úgy látszik, az egyesület vevő volt az elképzeléseimre. Egy hét gondolkodási időt kértem, hogy végiggondoljam, mit vesz el az életemből ez az új beosztás és mit ad hozzá. Végül úgy döntöttem, hogy belevágok, december elsején kaptam meg hivatalosan a megbízatást. Azzal a céllal vállaltam el, hogy rendszerbe foglaljam és összehangoljam a szakmai munka iránti egyesületi elvárásokat a szakmai realitásokkal. Mindez érdekes változásokat hozott az életemben, mivel eddig mindig volt saját csapatom, most nincsen, helyette hiányérzetem van… Nyilván tudom, hogy ha lenne, akkor még nehezebb volna a dolgom. Tovább csinálom a kapusedzéseket, időközben Gyeni (Gyenes Dávid) elment, így ketten maradtunk Cikével (Fekete Albert). Egyébként nekem természetes, hogy amikor lehet vagy kell, felmegyek a jégre és a gyakorlatban is segítem a korosztályos munkát. A sportigazgatói beosztás nagy kihívást jelent számomra, de hiszem, hogy megbirkózok a feladattal.

- Melyek a legfontosabb célok, amelyeket el kívánsz érni a debreceni utánpótlás körében?

M.Cs.: Elsősorban arra törekszem, hogy megtaláljuk azt az edzői stábot, akikkel együtt tudunk gondolkodni, dolgozni és képesek vagyunk minőségi munkát végezni. Úgy vélem, nagy eredmény volt, hogy Jason Morgan-t sikerült itt tartanunk, de nem mehetünk el szó nélkül azoknak a kollégáknak a munkája mellett, akik évek óta elhivatottan teszik a dolgukat. Nélkülük nem lehetett volna a jelenlegi szintre fejleszteni a szakmai munkát. György Józsi már 11 éve dolgozik itt, György Isti 2000 óta, mindketten játékosként kerültek ide. Cike két héttel utánam ékezett, az újabbak közül Prakab Gábor jött először, majd a fiatalok, Okos Csani, Prakab Szilárd, Köllő István, valamint Salánki Attila (azelőtt ő is játékos volt, mint Csanád), aki az egyetlen tősgyökeres debreceni eddig, végül a legújabb szerzemény, Szilágyi Levente. És ne feledjük el az LTP-s segítőinket, Mikhail Szokolov-ot, Szigeti Tibit és Gönczi Csabát sem. Valamennyiük munkája benne van az elmúlt évek eredményeiben, különösen akkor, ha belegondolunk, honnan indultunk el.


A DHK szakmai stábja 2016/2017

Ha jól emlékszem, 2004 táján talán 2-3 csapatunk volt a felnőtt mellett, egy mini és egy előkészítő (ez volt Könczei Áron generációja) és talán még egy kölyök, ezeket örököltük a nyitott pályás időkből. Jelenleg 12 korosztályos csapatot működtetünk a klubvezetés és az edzők munkájának köszönhetően. Amit el szeretnénk érni az nem más, mint hogy egyre több játékost neveljünk a magyar hoki számára, mindenki megkapja a lehetőséget és minél több debreceni fiatal ölthesse magára a nemzeti válogatott mezét. Ez nemcsak a játékosok, hanem az edzők számára is hihetetlenül felemelő érzés, azért dolgozunk, hogy a lehető legtöbb játékosunkkal együtt újra, meg újra átélhessük. Az idáig vezető úton a legfontosabb, hogy az elérhető legnagyobb számú gyermeket tudjuk bevonni a rendszerünkbe. A mai világban a tanulást és a sportot összeegyeztetni nem egyszerű feladat, pedig nagy szükség van rá, mivel a sport rendszert hoz a gyerekek életébe. Körülbelül 16 éves korukra az elvárások beépülnek a mindennapjaikba és meggyőződésem, hogy a szülők számára is megnyugtató, hogy tudják, a csemetéjük hol jár, mit csinál. Tudom, hogy a szülőktől óriási energiát követelnek azok az évek, amikor naponta hozni-vinni kell a gyereket és azt is, hogy 90-95 %-ban a szülőkön múlik, sportol-e a gyermekük vagy nem. A sportolás viszont egyedülálló felkészítés a nagybetűs életre, a közösségi létre, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” szemlélet gyakorlati elsajátítására. Lemorzsolódás nyilván van és lesz is, ez természetes folyamat, hiszen a gyerek keresi a helyét a világban. Egy nagy rendszer (a sportegyesület) megítélése során alapkérdés, hogy megkapja, megkaphatja-e a résztvevő amit szeretne, vagy nem. Ha nem kapja meg, akkor elmegy. Baj akkor van, ha nem egy másik rendszerbe megy, hanem abbahagyja a sportolást.



- Szerinted melyek a jövőbeni fejlesztői munka fő állomásai és előreláthatólag hány évre lesz szükség ezek eléréséhez?

M.Cs.: Két-három éven belül meg kell találni azt az edzői garnitúrát, amelyik itt képzeli el a jövőjét, beleértve a kapusedzőt és az erőnléti edzőt is. Az eredményesség tekintetében nagyon szeretném elérni, hogy a középmezőnyből - ahol korcsoportok java részében jelenleg vagyunk - minden korosztályban felérjünk az élvonalhoz. Nyilván fontos a pálya és általában a tárgyi infrastruktúra fejlesztése is. Amire leginkább szükség lenne, az egy megfelelően felszerelt konditerem, hosszabb távon pedig egy kisebb metodikai központ létesítése. A város közvélekedésében is a „helyére kellene tenni” a hokit, mivel Debrecenben fiatal sportágnak számít, nincs úgy beágyazódva a köztudatba, mint egyes látvány-csapatsportok. Ennek eléréséhez elengedhetetlen egy jó felnőtt csapat léte és sikeres működése, minél több debreceni játékossal a keretben. Akiknek ezek közül az első ligában nem jut helyet, azok amatőröknél kapnak majd lehetőséget arra, hogy junior koruk után ne kelljen búcsút mondaniuk a jégnek. Szerintem minimum 5 évre lesz szükség ahhoz, hogy az említett folyamatok beérjenek. Ha sikerül ezeket megvalósítani, akkor az egész stáb elégedetten szemlélheti mindazt, amit felépített és elmondhatjuk, hogy óriásit léptünk előre.

- Közismerten családcentrikus ember voltál és vagy egy olyan közegben, ahol gyakran úgy vetődik fel a kérdés, hogy sportkarrier vagy család? Mit tanácsolnál a mai fiataloknak, hogyan lehet, kell ezt a kettőt összeegyeztetni?

M.Cs.: Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy olyan társat vezetett hozzám, amilyen Katalin, a feleségem. Ő szintén sportolt, kosarazott, aztán edző lett és testnevelő tanár, tehát végigjárta ugyanazt az utat, amit én is. Jövőre leszünk 12 éves házasok, erre épp olyan büszke vagyok, mint a három gyermekemre. A nejem és ők is tolerálják azt, hogy elég gyakran vagyok tőlük távol. Nem egyszerű a családi életet a sportkarrierrel összeegyeztetni, de hiszem, hogy az egyik a másik nélkül semmit sem ér. Rengeteg kitartásra és megértésre van szükség, ám a sport éppen erre nevel mindenkit. Minden lépést a megfelelő időben kell megtenni; a leválást a családról, élni a mindennapokat a sportban, majd az új család megalapítását. Számomra ez az ideális képlet.

- Elégedett vagy az életeddel?

M.Cs.: Köszönettel tartozom a jó Istennek a családomért, a gyermekeimért! Számunkra az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, egészségesek vagyunk, jól vagyunk. Más vágyaim voltaképpen nincsenek.

Ne maradj le semmiről!

Iratkozz fel hírlevelünkre!

  • PWC
  • B.R.A. Company
  • CJHL
  • Marczi Skate
  • Debreceni Sportcentrum
  • ZolComp Network Kft.
  • Debreceni Jégcsarnok